A 2013-as esztendő egyik legfontosabb nemzetközi történése egy amerikai informatikus, Edward Snowden nevéhez kötődik: a férfi olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek azt bizonyították, hogy az amerikai titkosszolgálatok jóformán az egész világot megfigyelik. Márpedig ez tápot adott azoknak a félelmeknek, miszerint egy olyan „Nagy Testvér” van kialakulóban, amely mindenre képes, s amivel szemben semmi, még a magánélet sem maradhat titokban.
A The Guardian című brit napilap június elején számolt be arról, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) titokban, de bírói jóváhagyással amerikai telefonhívások millióit figyeli adatgyűjtés céljából. S a brit újság – valamint a The Washington Post című amerikai lap – nem sokkal később azt is megírta, hogy az NSA egy PRISM kódnevű program keretében a világ legnagyobb internetes szolgáltató cégeinek adatforgalmát is figyeli, s így magánszemélyek e-mail-üzenetei és egyéb kommunikációs adatok kerültek a birtokába hatalmas mennyiségben. Az egész program méretét jól mutatja a The Washington Post értesülése: eszerint az NSA naponta csaknem 5 milliárd adatot gyűjt be a világon csak a mobiltelefonok tartózkodási helyéről.
A leleplezést, s a folyamatosan kiszivárgó újabb és újabb részleteket komoly felháborodás fogadta, főleg Európában. Az amerikai vezetés viszont azzal védekezett, hogy ezekre a megfigyelésekre szükség van (az NSA igazgatója, Keith Alexander tábornok egy júniusi kongresszusi meghallgatáson azt állította, hogy világszerte mintegy félszáz terrortámadást sikerült megakadályozni az átfogó titkos adatmegfigyelésnek köszönhetően). Az amerikai illetékesek egyben cáfolták, hogy tömegesen lehallgatták volna magukat a telefonbeszélgetéseket, elolvasták volna az e-maileket: álláspontjuk szerint az átlagembereknek, akiknek nincs közük terroristákhoz, egyáltalán nincs mitől tartaniuk. Mindenesetre Keith Alexander elismerte: a kiszivárogtatások “visszafordíthatatlan és jelentős kárt” okoztak az Egyesült Államoknak, s aláaknázták az ország és szövetségeseinek viszonyát.
S ez valóban így volt: a botrány megrontotta az Egyesült Államok kapcsolatait partnereivel. Főként, hogy kiderült, az NSA a legfontosabb szövetségesek után is kémkedett. A Guardian – amely folyamatosan közölte az újabb és újabb leleplezéseket – októberben azt írta, hogy 35 vezető külföldi politikus telefonhívásait hallgatták le, köztük Angela Merkel német kancellárét. A The Wall Street Journal című amerikai lap pedig hozzátette: ezt csak nyáron hagyták abba, azután, hogy a Fehér Ház is megtudta e gyakorlat létezését. Világszerte sokan – főleg a média, illetve a közvélemény – felháborodottan reagált, az érintett politikusok nagy része viszont igyekezett csillapítani a feszültséget: nyilván azért, mert jól tudták, hogy saját titkosszolgálataik ugyanazt teszik külföldön, amit az amerikaiak. A The Guardian novemberben megírta: a német, a francia, a spanyol és a svéd hírszerző szolgálatok is kifejlesztettek és használnak olyan technológiát, amely alkalmas az internetes és telefonos adatforgalom tömeges megfigyelésére. Mike McConnell, az NSA egykori igazgatója pedig közölte: minden állam ezt csinálja, s a legfőbb célpont a hírszerzők számára épp az Egyesült Államok elnöke.
A The Guardian egyébként már a kezdet kezdetén megnevezte az értesülések kiszivárogtatóját is, közölve: a forrás a 29 esztendős Edward Snowden, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) volt informatikusa, majd az utóbbi években az NSA munkatársa. Ő lelkiismereti okokkal magyarázta lépését, azzal, hogy véget kell vetni a kormányok által végzett tömeges megfigyeléseknek, de legalábbis fel kell hívni erre az emberek figyelmét. Mint kiderült, Snowden kollégái jelszavával, illetéktelenül jutott hozzá az általa letöltött adatok egy részéhez, s „nem fogta vissza magát”: Alexander tábornok a belső nyomozás alapján azt közölte, úgy ötven- és kétszázezer között lehet a Snowden által újságíróknak átadott dokumentumok száma.
Az amerikai informatikus egyébként – akit a washingtoni vezetés bíróság elé akar állíttatni - még az első hírek megjelenése előtt Hongkongba repült, majd onnan néhány héttel később Moszkvába utazott tovább. Egyes értesülések szerint Latin-Amerikába készült (több ottani ország is politikai menedékjogot ajánlott fel számára), de végül több mint egy hónapig nem tudta elhagyni a seremetyevói repülőtér tranzitváróját. Közben az ügy komoly diplomáciai feszültségekhez vezetett: júliusban a Moszkvában járt, s onnan hazaindulo Evo Morales bolíviai elnök különgépét például több európai ország sem engedte át saját légterén, azt gondolva, hogy az elnök „csempészi ki” az orosz fővárosból Snowdent. Végül a gép leszállt Bécsben, s miután az osztrákok átnézték, immár zavartalanul folytathatta útját.
Snowden végül augusztus elején egy évre szóló ideiglenes menedékjogot kapott Oroszországban. Ez a lépés viszont annyira megrontotta a viszonyt Washington és Moszkva között, hogy Obama elnök lemondta tervezett moszkvai látogatását.
Snowden egyébként az év végén adott interjújában úgy vélte: teljesítette azt a küldetést, amelyet eltervezett. Azt mondta: tevékenységével nem akarta megváltoztatni a társaalmat, csupán esélyt akart teremteni számára, hogy saját maga határozza meg fejlődési útját. Ezt a célt pedig elérte. „Győztem” – mondta az interjúban.
forrás: MTI
kép: narcop.hu
kép: narcop.hu
