A hidegvérű lovakra elsősorban az erős csontváz, a tömeges izomzat és a lassú mozgás, erős bokaszőrzet jellemző.Igásmunkára (egykor esetleg nehéz páncélzatú lovasok hordására) alkalmas fajták tartoznak ide. A hidegvérű lovakat sok régész a mai Belgium területén élt vadlóra (solutré, equus robustus) vezeti vissza, mások ennek a létét is tagadják, és a hidegvérű lovakat csupán a domesztikáció termékének tekintik. Szerintük a régészeti leletek arra utalnak, hogy nagy testű, erős lovakat először keleten tenyésztettek, és az európai hidegvérű lovak csak később alakultak ki, ki centrumban: Nyugat-Európa tengerparti területe látszik a fő központnak (mai Franciaország, Belgium, Anglia, Dánia), a másik centrum pedig valószínűleg az Alpok vidéke (Noricum) volt.

Ennek a ló típusnak első célja a nehéz páncélos lovagok hordozása lehetett. A múlt században azután az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaság (cukorrépa-termesztés) igényének megfelelő mindenféle elterjedt. A különböző hidegvérű fajták, többnyire a klasszikus hidegvérű fajták, egymással és más helyi vagy akár melegvérű fajtával való kombinációja révén alakultak ki. Ezért a hidegvérű és a melegvérű fajtacsoport között átmeneti fajták is vannak. A technika fejlődése és a gépesítés miatt ezekre, a lófajtákra az 1960-ás évektől kezdve egyre kevésbé volt szükség, létszámuk rohamosan csökkent, és sok fajta a kihalás követlen veszélyébe került. Ma már úgy látszik, hogy ez a folyamat megáll, mert  az emberiség egyre inkább felismeri, hogy az állattenyésztés géntartalékainak fenntartása indokolt mind szakmai, mind kulturális szempontból;  a különböző bemutatókon sikerrel szerepelnek hidegvérű lovak; a hústermelés, a vágócsikó-előállítás néhány országban ismét előtérbe állítja ezeket a fajtákat; az olajárrobbanás óta bizonyos rövidtávú fuvarozásban – úgy tűnik – vannak előnyei a gépekkel szemben, és környezetvédelmi meggondolásokból Nyugat-Európa erdeiben ismét előtérbe kerül.

A magyar hidegvérű Tulajdonképpen hazánk belga-ardenni jellegben kitenyésztett hidegvérű fajtáját hívjuk így. Gyakorlatban ma már teljes hidegvérű lóállományunk ebbe a fajtába tartozik. Kialakulása. A múlt század végén szórványosan került be az országba néhány ardenni mén, és látva a jól sikerült utódokat, a percheronnal, a norfolkival és a nórival való próbálkozás után a Kisbéri Ménesbirtok 1881-ben, 1896-ban és 1897-ben ardenni kancákat és méneket importált. Ezzel egy 60-70-es létszámú ménesnek az alapját vetette meg. 1992-től törzskönyvezték a hidegvérű állományt. A belga importok az 1930-as években folytatódtak, és főként Baranya megyében kezdett a belga-ardenni jellegű magyar hidegvérű kialakulni. A II. világháború után az állományt néhány francia ardenni és mintegy 60 belga import mén segítségével regenerálták.

A tenyészetnél tehát a belga ló közepes típusa. A magyar hidegvérű ennél valamivel szikárabb és kevésbe homogén. A tenyészetői kedv a hidegvérű lótenyésztésben a 60-as évektől sem csökkent olyan mértékben, mint a melegvérű állományban, nagyrészt azért, mert a tenyész körzetek megszűnése után a hidegvérű lovak az Alföldön is terjedni kezdtek. Felhasználása. Használatuk a városi fuvarozásban is előnyös volt, a mezőgazdasági nagyüzemek egyike-másika is előnyt látott a könnyebben kezelhető és a kocsis minőségével szemben igénytelenebb, hidegvérű lovak alkalmazásában. Így a lóállomány országos csökkenése a hidegvérű lovak arányának növekedését hozta. A hidegvérű törzstenyészetek (pl. Szentegát, Görögsal, Zalaegerszegi Á. G.) sorra megszűntek ugyan (csak a göllei Mgtsz maradt hivatalosan törtenyészet), a hidegvérű ménállomány viszont ma már a fedezőméneknek kb. egyharmadát, teszi ki Magyarországon. Noha exportunk döntő hányadát a vágóló adja, a hústermelés irányába történő szelekcióra csak a 80-as évek végétől kezdve vannak próbálkozások.

A 18-19. században Magyarország előkelő helyet foglalt el a Monarchián belül a lótenyésztés területén. Ez volt az az idő, amikor a katonaságnak egyre több lóra volt szüksége. Ez vezetett oda, hogy 1853-ban gróf Batthyány Kázmér elkobzott kisbéri birtokán egy 300 kancából álló ménest állítottak fel. Eredetileg angol telivéreket akartak tenyészteni, de ennyi angol telivér kanca beszerzését nem tette lehetővé a Monarchia anyagi helyzete. Ezért csak néhány angol telivért szereztek be, az állomány többi részét vegyes fajtájú, de gondosan válogatott kancákkal töltötték fel. A szelekció által egyre egységesebbé váló kancaállományt az első időben angol telivér ménekkel fedeztették, s ezért típusában egészen ahhoz hasonlatossá vált. Hogy elkerüljék a telivérekre jellemző finom csontozatot, idegességet és igényességet, egy idő után mezőhegyesi félvérekkel fedeztettek, és 1904-től már egy kisbéri félvérrel, Fenék I-gyel is. Az I. világháború után a tenyésztés iránya megváltozott, már a telivérek helyett csak kisbéri és mezőhegyesi félvérekkel fedeztettek, így a kisbéri félvér tömegesebb lett, de megőrizte eleganciáját, gyorsaságát. A kisbéri félvér méneket igen gyakran felhasználták a gidrán tenyésztésében is.

Az 1940-es évek elején három trakehneni mén érkezett Kisbérre, hogy általuk a tulajdonságokat javítsák. Széplak, Formás és Lobogó értékes tenyésztési vonalakat alapított, amelyek közül az első kettő ma is létezik. A II. világháború megtizedelte az állományt. Többek között 78 egyedet hadizsákmányként az Amerikai Egyesült Államokba vittek, és ott elárvereztek. A kisbéri félvér fajtatiszta tenyésztése az 1953-ban megalapított Hungarian Horse Associationnak köszönhetően mindmáig fennmaradt. A megmaradt 150 kisbéri ló a Bábolnai Állami Gazdaság tulajdonába került. Ezekkel a kancákkal és a magánménesek állományából álló sárvári ménes kancáival kezdődött a fajta regenerálása. Az 1960-as években kezdődött, meggondolatlan keresztezések, amelyek egy új sportlófajta megteremtését tűzték ki célul, a kisbéri félvért veszélyeztetett helyzetbe sodorták, a régi tenyésztési vonalak nagy rész eltűnt. Az 1989-ben megalakult Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület a megmaradó népies és az egykori törzstenyészetekből kikerült állományból próbálja a hagyományos vonalakat megmenteni, és új vonalakat teremteni.

A kisbéri félvér lovak a lovassport valamennyi ágában eredményesen használhatók. Az angol telivérhez igen hasonló, elegáns megjelenésű, szilárd szervezetű hátasló, amely könnyebb hámos munkára is alkalmas. A kancák marmagassága bottal 163-168 cm. Leggyakoribb színe a sárga és a pej, de előfordul szürkében és feketében is.

Ez a fajta az 1580-ban Lipicán alapított udvari ménesből származik. A lipicai ló nem túl nagy méretű, nemes, de nem finom fejű. Nyaka magasan illesztett,rövid. Izmos hátú ló, jól izmolt farú, inkább dongás, mint mély, korrekt lábállású, kemény patájú fajta. Ügetőmozgására jellemző a magas lábemelés és az akciós mozgás. A fajtában sok a szürke, de pej és fekete színű is előfordul. Lipicán ez a tipikus hegyi fajta. Nagyon jóindulatú, tanulékony, eredetileg a híres, bécsi spanyol iskola számára tenyésztették. Szívós, igénytelen, rendkívül tömör csontozatú, nagy munkakészségű és -bírású lovak. Régen főlegés idomított is remekül megállja helyét. A cirkuszlovak szinte kivétel nélkül lipicaiak.

A lipicai ló igen tanulékony, nagyon engedelmes, jó munkakészségű, szilárd szervezetű, ellenálló, nem nagy igényű fajta. Elsősorban fogatló, kiváló hintós és kocsiló, emellett a spanyol iskolában hagyományosan használt lófajta. Nemzetközileg igen eredményes a fogatsport területén. Általában szürke, de gyakran előfordul fekete, sőt pej is. Bottal mért marmagassága 152-162 cm. A lipicai ló nem túl nagy méretű, nemes, de nem finom fejű. Nyaka magasan illesztett,rövid. Izmos hátú ló, jól izmolt farú, inkább dongás, mint mély, korrekt lábállású, kemény patájú fajta. A lipivcai lovaküÜgetőmozgására jellemző a magas lábemelés és az akciós mozgás. A fajtában sok a szürke, de pej és fekete színű is előfordul.

A hucul a  „Kárpátok pónija”. A konikkal együtt a tarpán egyenes leszármazottjának tudják. A múlt században nemesítették arabbal is, erre vall szép feje és elegáns formája. Külleme. Nyaka szépen ívelt, izmos; háta ágyéka hosszú; fara csapott, jól izmolt; lábai szárazak, igen kemény, kicsi jól alakult patákkal. Minden színben előfordul, gyakori a fakó. A tudósok három típusát különböztetik meg: tarpán-hucul (az „eredeti”), a bystrec-hucul (konikkeresztezés) és a prezwalski hucul (a mongol lóval keresztezve). Híres ménese Romániában Lucina, Lengyelországban Siray. Magyarországi ménese Bántapusztán volt, ma az Aggteleki Nemzeti Parkban van belőle néhány egyed. Nevezetes vonalai: Goral, Hroby. Marmagassága 125-135 cm. Rendkívül igénytelen, kitartó málhás-, hátas- és igásló. A bosnyák hegyiló Bosznia-Hercegovina és a környező országok rögszilárd fajtája.
Őshonos, tarpán típusú és prezwalski típusú lovak, keveredésének tekintik, amely – főképpen a török idők alatt – arab hatására kissé átalakult, bár jellegét nem veszítette el. Külleme. Marmagassága 130-140 cm.A hucul ló feje nemes, széles homlokú. Nyaka magasan illesztett. Rövid izmos hát és ágyék, jól izmolt, kissé csapott far, száraz, inas végtagok jellemzik, rendkívül kemény, kicsi patákkal. A gacsos állás gyakori. A különböző háborúkban a hegyivadász-alakulatok értékes málháslova volt. Kitűnő szolgálatot tett a II. világháború partizánharcai idején is. A harmincas évek óta három genealógiai vonalat különböztetnek meg e fajtában, amelyeket a borikei ménesben alakítottak ki. Ezek: Misko, Barut, Agan. A bosnyák lovat mindenütt nagyon értékelik igénytelensége, kitartása és a hegyi ösvényeken biztos lépése miatt. A hucul lovakban sokan jó ugróképességet is fölfedezni vélnek. A környező országok (Dalmácia, Görögország, Albánia, Bulgária) hegyi lovainak nemesítésében is szerepet kapott.