Idéntől a pestiek nem rodeózhatnak többé a rozsdamarta, búgó hangú, mégis sok nagyilátogatás, ingázás vagy Jászai Mari téri randevú emlékét őrző szovjet trolibuszokkal. Az utolsó garázsmeneten a műbőr lócák helyett a gyerekként oly vágyott helyről, a sofőrülésből ismerkedtem a vén ZIU-val.
Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász - gyerekként a József Attila korabeli sikerszakmák nemigen hoztak lázba, inkább a nyolcvanas évek közepének jellegzetes kölyökábrándja, az űrhajózás és az autóversenyzés foglalkoztatott. Voltak persze további forgatókönyvek is: a hullámvasutat akartam irányítani, vagy ha az nem jönne össze, legalább a Vidámpark felé járó trolibusz sofőrje akartam lenni.
Hát most negyed század elteltével belekóstolhatok az egyik hivatásba: itt ülök egy ZIU-9 hatalmas kormánykereke előtt a BKV Pongrácz utcai telephelyén, az áramszedők a felsővezetékbe kapaszkodnak, a kormányszervó elfolyt olaját most töltötte fel egy nyakig maszatos szerelő.
Az oktató türelmesen magyarázza, mi a teendő elindulás előtt: elfordítom a slusszkulcsot, bal oldalamon átállítok négy rusztikus forgókapcsolót (kormányszervó, generátor plusz, generátor mínusz, légsűrítő), majd a fejem fölötti brutális karral áram alá helyezem a hajtómotort. Ha jól emlékszem, előzőleg a műszerfal jobb oldalán néhány egyformának tűnő billenőkapcsolóval az akkumulátort, a vezérlést és a szünetjelzőt is aktiváltuk - ez utóbbi szokott megcsörrenni, amikor például a trolik a kereszteződések szigetelt szakaszain lendületből átgurulnak.