Zsigmond Vilmos
számára egy életműdíj "mindig nagy szám", mert azzal a szakma nem
egyetlen filmben nyújtott teljesítményét, hanem valóban egy élet
munkáját ismeri el. Az Oscar-díjas operatőr ezt abból az alkalomból
mondta az MTI-nek, hogy a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon
életműdíjat vett át.
A 84
éves operatőr, aki 1956-ban emigrált az Egyesült Államokba, úgy véli,
szerencséje volt hollywoodi karrierje során: a hetvenes években már
megválogathatta a munkáit, és őt mindig azok a filmek érdekelték,
amelyek az emberekről szóltak. Persze például a Steven Spielberg
rendezte Harmadik típusú találkozásokban - amelynek fényképezéséért
1978-ban Oscar-díjat kapott - vannak effektek, de nem az adja a film
lényegét - fűzte hozzá.
Zsigmond Vilmos legjobb filmjének az
1978-as vietnami háborús drámát, A szarvasvadászt tartja, de - mint
mondta - tulajdonképpen minden filmjét szerette, mert mindnek "volt
értelme".
Most, ha nem talál olyan filmet, amelyet érdemes
megcsinálni, akár évekig nem dolgozik - jegyezte meg. Ám nem ez a
jellemző: nemrég fejezte be a God the Father című dokumentumfilm
forgatását, amely egy maffiacsaládból származó férfinak az "üzletből"
való sikeres kiugrását meséli el, emellett több filmje van előkészületi
fázisban.
Zsigmond Vilmos kitért arra: mindig kötelességének
tartotta, hogy átadja tudását másoknak, hiszen ő is főiskolai tanáraitól
tanulta a legtöbbet. Az Oscar-díj átvételekor ezért nekik köszönte meg a
díjat, ahelyett, hogy a film rendezőjének és producereinek köszönte
volna meg, ami miatt ők valóban meg is sértődtek - idézte fel az
operatőr.
Magyarországon részt vett a kétévente Etyeken
megtartott Budapest Cinematography Masterclasson. Mint megjegyezte,
sajnálja, hogy 2011 óta nem sikerült megszervezni a kéthetes
mesterkurzust, mert nagyon jó kezdeményezés volt és jó híre volt a
világban.
Amerikában most is rendszeresen tanít: a Global
Cinematography Institute-ban arra oktatja az operatőröket, hogy a
digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha film lenne.
Mivel a digitális kamerák képei "maguktól is kinéznek valahogy", sokan
nem foglalkoznak a bevilágítással, a hangulatteremtéssel, pedig az ilyen
felvétel, bármilyen jónak látszik, lényegében nem művészet: játékfilm
helyett híradófilm - fogalmazott.
A miskolci filmfesztivál
CineClassics elnevezésű filmtörténeti programjában retrospektív
vetítéssorozatot tartottak és beszélgetést is rendeztek az operatőrrel.
Az eseményen elmesélte, hogy 1956-ban, amikor barátjával, Kovács László
operatőrrel elhagyták az országot, és magukkal vitték a forradalomról
készített felvételeiket is, az anyag se az NBC-nek, se a CBS-nek nem
kellett, és végül egy magyar producer vette meg azokat. Mint mondta, a
célországot illetően eleinte csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb
akar kerülni a kommunizmustól, akár Ausztráliába is, de az apja azt
mondta neki: operatőr vagy, neked Hollywoodba kell menned; így ment hát
Amerikába.
Ott csaknem tíz év telt el, mire leforgatta azt a
filmet, amely alapján már láthatták a szakmában, hogy mire képes, A
bérmunkást (1971) Peter Fonda rendezésében. Addig azonban dolgozott
filmlaborban, fotóstúdióban, még szemétszedő is volt, bár azt csak két
napig bírta.
Az operatőr bevallotta, hogy sokszor volt gondja a
stúdiókkal, illetve a producerekkel. A karrierje egyik fontos
mérföldkövének számító McCabe and Mrs. Millert (1971) például utálta a
stúdió, ő és Robert Altman rendező - akivel ez volt az első közös
munkájuk - viszont odavoltak érte. Olyan eljárást alkalmazott ugyanis,
amellyel különleges, "roncsolt" képet ért el, mintha a filmet az 1890-es
években rögzítették volna.
A szarvasvadászt (1978), első,
Michael Ciminóval közös munkáját sem szerette a gyártó stúdió, bár annak
inkább a film akkoriban igen szokatlan, háromórás hossza volt az oka. A
vietnami háborús dráma három, elkülönülő részéhez háromféle stílusú
képet társított. Így az amerikai kisvárosban, a háború előtt játszódó,
karakterközpontú részt "szépen", kicsit romantikusan fényképezte, a
vietnami poklot bemutató rész viszont egyfajta túlérzékenyített és
túlvilágított filmen alapult, emiatt hasonlított az archív
felvételekhez.
Legendásan nagy volt a konfliktusa a Harmadik
típusú találkozások (1977) producereivel, akik folyton mást akartak
szerezni a helyére, mert túlságosan sokba kerültek az elképzelései. Az
volt a probléma, hogy a világításra nem gondoltak a költségvetés
tervezésekor, így nem örültek neki, amikor a földönkívüli technológiához
méltó fényerejű és mennyiségű lámpákat kért a felvételekhez - idézte
fel.
A digitális kamerákról szólva kifejtette: véleménye szerint
egy új technológia alkalmazásának akkor van értelme, ha az jobb, mint a
régi, a digitális technika azonban még nem éri el a film szintjét,
emellett az alkotókat felületességre készteti. Számára viszont mindig az
volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság -
hangsúlyozta.
Zsigmond Vilmos azután lett keresett operatőr
Hollywoodban, hogy a hetvenes évek elején fellépő fiatal
rendezőgeneráció nyitott az európai szemléletű alkotók felé. Karrierje
során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Robert Altman, Woody
Allen, Brian De Palma vagy Steven Spielberg. Az elnyert Oscar-díja
mellett még háromszor jelölték, legutóbb 2006-ban a Fekete Dália című
filmért. Az Egyesült Államokban élő művésznek 1999-ben az Amerikai
Filmoperatőrök Társasága (ASC), 2005-ben pedig a Magyar Operatőrök
Társasága is életműdíjat adományozott. Az idei cannes-i filmfesztiválon
vehette át a Pierre Angenieux-ről elnevezett operatőri életműdíjat.
forrás: MTI
kép: www.sikerado.hu