Kellemes Karácsony Ünnepeket kívánunk mindenkinek!
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Simogatta a levegő, sütötte a nap, öreg lucfenyők, magas jegenyefenyők zúgtak körötte. De a kis fenyő nem örült igazából sem a napnak, sem a szélnek, sem a körötte epret szedő gyerekeknek, akik gyakran megpihentek mellette. Szíve egyetlen vágya az volt, hogy ő is nagyra nőjön, mint társai.
Eltelt egy esztendő , s a kis fenyő egy hajtással magasabb lett, aztán a következő évben még eggyel. A fenyőfák korát a hajtásaikból lehet megmondani.
- Meddig leszek még ilyen kicsi? Ó, ha akkora lehetnék, mint a többiek! - sóhajtotta vágyakozva.
Eljött az ősz, s a favágók is megjelentek. A legmagasabb fák közül kivágtak néhányat, lecsapkodták az ágaikat, szekérre tették és elvitték őket. Vajon hová?
Tavasszal a kis fenyő megkérdezte a fecskéktől és a gólyáktól:
- Ti annyit utaztok! Nem láttátok valahol a társaimat?
Egy öreg gólya bólintott:
- Amikor Egyiptomból útrakeltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbócaik voltak, finom fenyőillatot árasztottak. Alighanem a te társaid lehettek. De a köszönésem nem fogadták, magasan hordták a fejüket.
- Bárcsak nagyobb lennék, én is a tengert járhatnám! - sóvárgott a kis fenyő. - Vajon milyen lehet a tenger! Milyen lehet az utazás? Az idő haladt, s újra eljött a tél is. Karácsony táján favágók jelentek meg az erdőben, s a nagyra nőttek mellett fiatal fenyőket is kivágtak. Ágaikat nem csapkodták le, úgy szállították el őket.
A mi kis fenyőnk kiváncsian töprengett:
- Hová viszik őket? Az egyikük kisebb volt nálam, mégis kiválasztották...Mi lesz velük? Hová vitte őket a szekér?
A verebek , akik szívesen pletykáltak bárkivel, rátelepedtek a kis fenyő ágaira, s egymás szavába vágva csiripelték:
- Mi tudjuk! A városban láttuk őket!
- Bekukucskáltunk az ablakon!
- Olyat te még csak nem is álmodtál! Gyönyörűek!
- Teliaggatták őket aranydíszekkel, mézeskaláccsal, s az ágaik hegyén gyertyák fénylenek!
- Aztán? Aztán mi történt velük? - kérdezte reszkető ágakkal a kis fenyőfa.
- Azt már nem tudjuk. Többet nem láttunk! - csiripelték a verebek.
A kis fenyő továbbszőtte magában a történetet a fényességes, feldíszített fenyők életéről. S egyre türelmetlenebbül vágyakozott, hogy egyszer őrá is sor kerüljön, hogy favágók jöjjenek érte, hogy földíszítve egy szoba közepén állhasson...
- Örülj nekünk, hiszen veled vagyunk, szeretünk téged! - kérte a napsugár meg a levegő. - Örülj, hogy itt élsz Isten szabadege alatt. De a kis fenyő nem tudott örülni nekik. Nem is figyelt a körülötte lévőkre, csak vágyakozott, sóvárgott. Minden erejével nőni akart, hogy elkerülhessen az erdőből az emberek világába: árbócnak egy hajóra a tengeren, vagy földíszítve egy lakásba.
Aztán eljött a karácsony, amikor őrá is sor került. Favágók álltak meg mellette, szakértő szemmel nézegették, aztán munkához láttak. Fölemelték a fejszéjüket. - Kínzó fájdalmat érzett a fenyő, s aléltan zuhant le a földre. Ó, most nem tudott a fényes díszekre gondolni, csak arra, hogy el kell válnia a helytől, ahol felnőtt, s el kell hagynia társait, a madárkákat meg a virágokat, akik kicsi korától körötte voltak.
Az utazás sem volt kellemes. Jóformán csak akkor tért magához, amikor két libériás inas egy tágas terembe vitte. A falakon arcképek függtek, a cserépkályha mellett hintaszékek, selyem huzatú heverők álldogáltak, s hatalmas asztalok, hátukon sok-sok játékkal. A terem közepére állították, izgalmában remegve várta, hogy mi történik vele.
Inasok és fehérkötényes szobalányok léptek a szobába, s díszíteni kezdték. Cukorkákat, aranyozott almákat, diókat függesztettek fel ágaira. Piros, kék, fehér gyertyákat erősítettek gallyai hegyére. Zöld tűi között babák ringatóztak, fönn a csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündökölt. Szépségesen szép volt! Gyönyörködve, büszkén tartotta a gallyait.
- Ma este meggyújtjuk a gyertyákat! - mondták körülötte.
A fenyőfának belefájdult a kérge a nagy vágyakozásba, úgy várta az estét. Mi történik még este? Hogyan fokozódik a csoda, ez a szépség? Vajon meglátják-e társai, észreveszik-e a madarak őt majd fölséges pompájában? S a gyertyagyújtás után mi történik vele? Vajon gyökeret eresztve itt áll feldíszítve örökké, vagy még gyönyörűségesebb dolgok következnek?
Eljött az este. Meggyújtották a gyertyákat. Micsoda ragyogás! Csupa csillag tündökölt a tűlevelek között! A fenyőnek beleremegett minden ága a gyönyörűséges izgalomba. Az egyik gyertya le is perzselte a zöld tűit. A szobalányok meg ijedten oltották el a tüzet. Most már vigyáznia kellett, nehogy elfogja ismét a remegés. Pedig félt, szorongott, hogy el ne veszítse valamelyik gyönyörű ékességét: az aranyozott diókat, a fényes papírláncokat, az édességeket!
A szárnyasajtó hirtelen kitárult, s egy sereg gyerek rontott be, a fenyő már azt hitte, földöntik, olyan hevesek voltak. Mosolygó felnőttek követték őket nyugodt léptekkel. A kicsik némán gyönyörködtek egy darabig a fenyőben, aztán ujjongani és táncolni kezdtek. Boldogok voltak. Aztán fölágaskodtak, s apró kezecskéikkel leszedegették a fa kincseit: az ajándékokat, az ezüst- és aranypapírba burkolt finomságokat, az almákat, diókat. A fenyőre ügyet sem vetettek már. Majdnem feldöntötték a nagy ugrálásban.
- Mi lesz velem? Mit akarnak? - töprengett a fa.
Aztán a gyertyák csonkig égtek, s eloltották őket. Egy alacsony kövér embert a fenyőfa alá ültettek, s mesélni kezdett a gyerekeknek. Együgyű Jankóról szólt a meséje, aki lebucskázott a grádicson, aztán becsületet nyert, s elvette feleségül a királykisasszonyt. A kicsik kérték, hogy Mákszem Matyiról is meséljen még a kövér ember, de már késő volt, aludni küldték őket, nem teljesült a kívánságuk.
A fenyőfa nem tudott aludni. Egész éjjel virrasztott. A mesén töprengett, s az embereken, mindazon, ami vele történt. Úgy gondolta, ha egyszer ő is lebucskázik a grádicson, ő is királykisasszonyt kap feleségül. A nagy töprengésben észre sem vette, hogy újra reggel lett. Újra inasok és szolgák léptek melléje. Azt hitte, újra feldíszítik, de nem ez történt. Megfogták, s fölvonszolták a lépcsőn a padlásra, s ott egy elhagyott pókhálós sarokba állították.
- Mit csináljak ebbben a sötét zugban? - suttogta elkeseredve.
Napok teltek, napok múltak, s őrá ügyet sem vetett senki.
- Kinn tél van, fagyos föld. Biztosan a tavaszt várják, és akkor újra elültetnek - reménykedett. - Csak ne lennék olyan nagyon egyedül! - sóhajtotta.
- Cin-cin!- merészkedett elő egy kisegér, aztán a többiek is előbújtak. A fenyő ágai közé surrantak, s körülszimatolták. Kíváncsiak voltak, faggatták, kiféle-miféle szerzet ő, honnan jött.
A fenyő mesélt nekik az erdőről, a napsugárról, a madarakról. Elmesélte az addigi életét.
- De boldog lehettél! - cincogták áhitatosan az egerek.
- Majdnem olyan jó lehetett ott az erdőben, mint az éléskamrában!
A fenyő már egészen másképp gondolt eddigi életére: megsajdult a szíve. Most kezdte sejteni, mennyire szép volt szabadon élni a társai között, a madarak, bokrok, virágok kedves társaságában. Aztán mesélt az egereknek a karácsonyestéről, mikor őt a terem közepére állították, s gyönyörűen földíszítették. Mesélt Együgyű Jankóról is, akiről a kövér embertől hallott. Az egerek szájtátva , áhítatosan hallgatták a történeteit.
A padlás zugaiból két patkány is előmerészkedett, s beültek az egerek közé, a fenyő meséit hallgatni. Újabb meg újabb történeteket követeltek tőle, de ő nem tudott mást mondani, hiszen csak ennyit ismert a világból.
- Nyomorúságos mese ez! - legyintettek a patkányok, s otthagyták. Lassan elmaradoztak a kisegerek is. Nem volt már senki, aki meghallgassa, akivel beszélgessen.
- Mikor leszek újra boldog?- sóhajtotta a fa.
Egy reggel emberek jöttek a padlásra, félretolták a ládákat, s egy szolga levonszolta az udvarra. Nem mondhatni, hogy szelíden bánt vele, durva és nemtörődöm volt minden mozdulata. Mégis ujjongott a fenyőfa lelke, mert amikor levonszolták a lépcsőről, megérezte az üde levegőt, a simogató napsugarat, látta a kertben viruló rózsákat, a cikázó fecskéket.
- De jó élni! - örvendezett, s nyújtózkodott egyet, de jaj, megsárgult és elszáradt minden tűlevele, minden mozdulatára fáradtan peregtek le a földre.
Csalán és gaz között hevert az udvar sarkában. Hajdani pompájából, szépséges büszke tűleveleiből nem maradt már semmi. Csak a csúcsán tündöklött a karácsonyesti aranycsillag. Az udvaron gyerekek játszottak. A legkisebb arrafelé szaladt, ahol a fenyő hevert, és fölkiáltott:
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - azzal leszakította a fáról a csillagot. A száraz ágak reccsenve jajdultak, amikor a kisfiú vigyázatlanul rájuk lépett, a csontjukat törte.
A fenyőfa elnézte a virágzó kertet, s szégyenkezve nézett végig magán. Szeretett volna visszabújni a sötét padlás zugába, hogy ne is lássa senki csúfságát, hervadását. Aztán az erdőre gondolt, az ifjúságára, a karácsonyestére, a kisegerekre, akik gyönyörűséggel hallgatták meséit.
- Elmúlt minden! - szorította össze szívét a fájdalom. - Miért is nem örültem mindennek akkor, amikor még volt? Most már késő! Késő, késő!
Jött egy fejszés ember, s tűzifává aprította a fenyőt. Jókora nyaláb lett belőle. Tűzre vetették, recsegve-ropogva égtek a gallyak. Minden kis ága újra emlékezett, mielőtt elemésztették volna a lángok. Még egy utolsót jajdult minden kis darabja, aztán csönd lett. Egy marék hamu maradt belőle.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron. A kisfiú mellére tűzte az aranycsillagot, a fenyőfa legszebb ékességét. Hol volt már a karácsony este? Vége volt már régen annak, s vége a fának, vége a mesének is. Vége, vége - minden mesének ez a vége.
Átdolgozta: Csorba Piroska
Minden más volt , mi régen szólt...
