Az addig rendben van, hogy a FIFA bevonásával az Aranylabda-szavazás sportszakmai szempontból nagyjából a kerületi kettő dekázó bajnokságának különdíjával került egy polcra, de az már azért mégis csak sok, hogy egy nagy csomó, a futballból és (elvileg) a futballért élő ember nem tud összehozni egy normális álomcsapatot az év végeztével. Az meg pláne égő, hogy ehhez a FIFA is adja a nevét, sőt, nagy csinnadrattával még egy gálát is szervez az értő futball-sznobok számára egyenesen botrányos csapathirdetés köré. Vélemény.
Régóta mondogatom, hogy az Aranylabda mindössze egy ügyesen kifundált és tankönyvbe illően sikeresen felfújt marketing-lufi, ami annak ellenére emberek tíz- és százezreinek szolgáltat folyamatos beszédtémát, hogy tulajdonképpen semmilyen jelentősége nincs. Mert ugyan mi értelme egyéni legjobbakat választani egy olyan csapatsportban, ami talán az összes többinél komplexebb, és amelyikben egy játékos pontos értékét és szerepét még nagyjából meghatározni is szinte lehetetlen? Na, ugye.
Nincs az a Mourinhóba oltott Lippi, aki pontosan meg tudná mondani, hogy mekkora szerepe volt az Aranycsapat sikereiben a folyton visszalépő, legalább három ember helyett güriző Zakariásnak, de az is csak utólag sült ki, hogy a galaktikus Real Madrid legfontosabb embere az izzadságban úszó, senkinek fel sem tűnő Makelele volt. Ők azok, akik soha nem kerülnek még csak az Aranylabda közelébe sem, mégis mindenki tudja, hogy remek játékosok, akiknek jár az elismerés. Elvileg.
Bevallom férfiasan, én magam azt hittem, hogy pont az ilyen arcok miatt választják meg évről-évre a szezon legjobb csapatát. Ez ugye egyrészt sokkal megfoghatóbb, az ember rakja össze a legjobb csapatot az adott évben, tiszta sor. Nyilván nem lesz benne kilenc csatár és két középpályás, racionális alapon meg nagyjából minden posztról ki lehet választani a legjobbakat. Oké, nem könnyű, de azért olyan nagyon nem lehet mellélőni, főleg, ha valaki csodálattal vegyes függőséggel csüng az európai élfocin.
Ja, persze, én naiv.
A FIFA-nak ugyanis ezt a választást is sikerült a végletekig komikussá züllesztenie, ami aztán abban csúcsosodott ki, hogy 2012 elméletileg legjobb tizenegyében öt Barcelona-, öt Real Madrid-, és egy Atlético Madrid-játékos kapott helyett. Hogy sikerüljön kontextusba helyezni: arról az évről van szó, amikor a Bajnokok Ligája döntőjét a Chelsea és a Bayern München vívta, a világ legjobb klubcsapata pedig (egy FIFA által szervezett rendezvényen) a brazil Corinthians lett. Hagyok időt.
A névsoron egyébként érdemes végigmenni, mert olyan elképesztő blődségeket találunk benne, amitől a hajunk is égnek áll.
Kezdésnek mindjárt ott a kapuban Casillas, aki ha nem is zárt rossz évet (spanyol bajnok és Eb-győztes lett, a szintén méltán hírhedt IFFHS pedig a világ legjobb kapusának választotta), azt talán még a legvérmesebb Real-szurkolók is elismerik, hogy nem 2012-ben futotta élete formáját. És most is nem is feltétlenül arról van szó, hogy benyelt egy-két potyát a rövidre, vagy időnként erőtlenül jött ki a kapujából – sokkal inkább arról, hogy az év végén már José Mourinho is érezte, Casillast különösebb szívfájdalom nélkül ki lehet hagyni a kezdőből. Botrányos nem volt, de önmaga árnyéka igen, ha csípőből kellene sorolni, Buffon és Cech is megelőzte őt az idei kapusrangsorban.
Dani Alves beválogatására nincsenek szavak, aki őt a 2012-es álomcsapat jobbhátvédjének merte nevezni, az valószínűleg idén nem látott Barca-meccset. Egyet sem. A brazil új szerződése aláfirkantása óta gyakorlatilag önmagát parodizálja, a koncentrációja megkopott, a beadásai pontatlanná váltak, nem véletlen, hogy ősszel sérüléséből felépülve sem tudta visszaszerezni helyét a Barcelona védelmében. Egy Adriano röhögve szorította ki, csak úgy mondom.
Az utána következő Sergio Ramos telitalálat, ám, hogy Gerard Piquét ki gondolta méltónak egy ilyen megtiszteltetésre, az legalább akkora rejtély, mint Supka Attila munkaköre Pécsett, pedig azt hittük, Matyi Dezsőn lehetetlen túltenni. Piqué tavasszal többnyire a botrányosan fogalmatlan és a bántóan középszerű teljesítmény között egyensúlyozott, már ha épp nem volt sérült, vagy nem rúgta össze a port Guardiolával – aki olyannyira elkeserítőnek látta korábbi kedvence teljesítményét, hogy Mascheranót és Busquetset is hamarabb vetette be középhátvédben a spanyolnál.
Ősszel ugyan javult valamicskét, de korábbi önmagától azért így is Makó-Jaruzsálem-i távolságra maradt, ami persze akár még elég is lehetett volna egy Dream Team-membershiphez; feltéve, hogy nem Chiellini-, Barzagli-, Hummels- vagy Kompany-szintű tanárok uralják az idei futball-évadot. Így nincs rá jobb szó, mint a botrányos, újra.
Marcelo balbekkben szódával ugyan elmegy, de mivel így Philipp Lahm nem került be, megint csak nem tudunk mást mondani, mint, hogy közröhej a szavazás - de legalább a köbön. A német mindössze cirka hat éve a földkerekség legjobb szélsőhátvédje, mindent tud, amit egy modern bekknek tudnia kell, támad, védekezik, igazi gyalogkakukk a vonal mellett. A Bayern-nel ráadásul idén BL-döntőt játszott, épp Marcelo Real Madridjának testén keresztül a fináléba jutva. Érthetetlen.
Pont, mint egy sorral előtte Xabi Alonso, akire tavasszal még a Real-drukkerek is csak fitymálva legyintgettek, mondván soha nem lesz a régi, öreg, fáradt, és egyébként is, kellene egy normális ütköző a csapatba. Mert Alonso nem az, ezt mindenki tudja, ráadásul lassú és körülményes is, ezernyi gyors kontra hal el rajta. Lehet, hogy sok mindent nyert tavaly, de Pirlóval még egy mondatban említeni is sértő, főleg egy ilyen bántóan gyenge naptári év után – ehhez képest bekerült helyette a FIFA álomcsapatába, innen is gratulálunk.
Xavit annyira szeretem, hogy képtelen vagyok bármi rosszat mondani róla, így csak annyit jegyeznék meg: Guardiola Barcája tavasszal bizony már jobban muzsikált nélküle, mint vele, és az Eb-győztes spanyol válogatott meglehetősen, khm, unalmas játéka is nagyban a karmester kissé szürkébb formájának volt köszönhető. Xavi lelassult, kicsit meg is öregedett, és bár még mindig vannak zseniális dolgai, idén már nem volt olyan magától értetődő helye az álomtizenegyben – én speciel kihagytam volna, de rajta aztán nem fogunk összeveszni.
Mint ahogy Iniestán sem, ha például engem kérdezne valaki, simán azt mondanám, toronymagasan ő volt 2012 legjobb játékosa. Egyszerűen élmény nézni a játékát, úgy ér a labdába, ahogy nagyon kevesen, úgy cselez, hogy az ember hátán végig szalad a hideg és közben gyakorlatilag mindent megnyer éppen aktuális csapatával, amit lehet. Aki szerint nem lő elég gólt, annak sok szeretettel ajánlom Zinedine Zidane első aranylabdás évét 1998-ból, amikor a francia 7 bajnoki góllal a neve mellett kapta meg a focivilág elméletileg legrangosabb elismerését.
Messiről vagy Ronaldóról kár is beszélni, uralják a modern futballt, az egyik született zseni némi hormonkezeléssel felturbózva, a másik pedig egy gép, nincs rá jobb szó. Nyers erő vs. ösztönös fifika, összehasonlíthatatlanok és összemérhetetlenek, mégis az lesz a keresztjük, hogy örökké a másikéhoz viszonyítják a teljesítményüket. Parttalan a vita, nem is mennék bele, ha nem nagy baj.
Falcaóról viszont már lehet érdekeseket írni. Egyrészt ugye vitathatatlan, hogy a jelenkor legjobb klasszikus csatáráról beszélünk, ugyanakkor viszont az is ténykérdés, hogy még sem klub-, sem válogatott szinten nem tudta megmutatni magát a legrangosabb sorozatokban – egyszer sem. A bajnokságban tavaly 24 gólt szórt (ennél Ibrahimovic és van Persie is tudott többet), ősszel viszont nagyon beindult, és többek között mesterhármasok, mesterötösök jóvoltából egyelőre hellyel-közzel tartja a lépést Messivel és Ronaldóval. Nagy kérdés viszont, hogy nála meddig tart ez a forma, egyelőre ugyanis picit megelőlegezett bizalomnak tűnik ez a pozíció; még úgy is, hogy az Európa Ligában rúgott 13 gól azért nem rossz ajánlólevél. Védhető, védhető, de nem az igazi.
Az Év Csapata a hatharom.hu szerint:
Petr Cech (Chelsea FC, cseh, BL-győztes)
Phillip Lahm (Bayern München, német, BL-döntős, Eb-harmadik)
Sergio Ramos (Real Madrid CF, spanyol, spanyol bajnok, Eb-győztes)
Andrea Barzagli (Juventus FC, olasz, olasz bajnok, Eb-második)
Jordi Alba (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Andrea Pirlo (Juventus FC, olasz, olasz bajnok, Eb-második)
Andrés Iniesta (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Cesc Fábregas (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Lionel Messi (Barcelona, argentin, Király-kupa győztes, spanyol gólkirály, európai Aranycipős)
Robin v. Persie (Arsenal/Man.Utd, holland, angol gólkirály, európai Bronzcipős)
Cristiano Ronaldo (Real Madrid CF, portugál, spanyol bajnok, Eb-harmadik, európai Ezüstcipős)
Mert mi nem csak a nevekre figyeltünk a mögöttünk hagyott egy évben.
Nincs az a Mourinhóba oltott Lippi, aki pontosan meg tudná mondani, hogy mekkora szerepe volt az Aranycsapat sikereiben a folyton visszalépő, legalább három ember helyett güriző Zakariásnak, de az is csak utólag sült ki, hogy a galaktikus Real Madrid legfontosabb embere az izzadságban úszó, senkinek fel sem tűnő Makelele volt. Ők azok, akik soha nem kerülnek még csak az Aranylabda közelébe sem, mégis mindenki tudja, hogy remek játékosok, akiknek jár az elismerés. Elvileg.
Bevallom férfiasan, én magam azt hittem, hogy pont az ilyen arcok miatt választják meg évről-évre a szezon legjobb csapatát. Ez ugye egyrészt sokkal megfoghatóbb, az ember rakja össze a legjobb csapatot az adott évben, tiszta sor. Nyilván nem lesz benne kilenc csatár és két középpályás, racionális alapon meg nagyjából minden posztról ki lehet választani a legjobbakat. Oké, nem könnyű, de azért olyan nagyon nem lehet mellélőni, főleg, ha valaki csodálattal vegyes függőséggel csüng az európai élfocin.
Ja, persze, én naiv.
A FIFA-nak ugyanis ezt a választást is sikerült a végletekig komikussá züllesztenie, ami aztán abban csúcsosodott ki, hogy 2012 elméletileg legjobb tizenegyében öt Barcelona-, öt Real Madrid-, és egy Atlético Madrid-játékos kapott helyett. Hogy sikerüljön kontextusba helyezni: arról az évről van szó, amikor a Bajnokok Ligája döntőjét a Chelsea és a Bayern München vívta, a világ legjobb klubcsapata pedig (egy FIFA által szervezett rendezvényen) a brazil Corinthians lett. Hagyok időt.
A névsoron egyébként érdemes végigmenni, mert olyan elképesztő blődségeket találunk benne, amitől a hajunk is égnek áll.
Kezdésnek mindjárt ott a kapuban Casillas, aki ha nem is zárt rossz évet (spanyol bajnok és Eb-győztes lett, a szintén méltán hírhedt IFFHS pedig a világ legjobb kapusának választotta), azt talán még a legvérmesebb Real-szurkolók is elismerik, hogy nem 2012-ben futotta élete formáját. És most is nem is feltétlenül arról van szó, hogy benyelt egy-két potyát a rövidre, vagy időnként erőtlenül jött ki a kapujából – sokkal inkább arról, hogy az év végén már José Mourinho is érezte, Casillast különösebb szívfájdalom nélkül ki lehet hagyni a kezdőből. Botrányos nem volt, de önmaga árnyéka igen, ha csípőből kellene sorolni, Buffon és Cech is megelőzte őt az idei kapusrangsorban.
Dani Alves beválogatására nincsenek szavak, aki őt a 2012-es álomcsapat jobbhátvédjének merte nevezni, az valószínűleg idén nem látott Barca-meccset. Egyet sem. A brazil új szerződése aláfirkantása óta gyakorlatilag önmagát parodizálja, a koncentrációja megkopott, a beadásai pontatlanná váltak, nem véletlen, hogy ősszel sérüléséből felépülve sem tudta visszaszerezni helyét a Barcelona védelmében. Egy Adriano röhögve szorította ki, csak úgy mondom.
Az utána következő Sergio Ramos telitalálat, ám, hogy Gerard Piquét ki gondolta méltónak egy ilyen megtiszteltetésre, az legalább akkora rejtély, mint Supka Attila munkaköre Pécsett, pedig azt hittük, Matyi Dezsőn lehetetlen túltenni. Piqué tavasszal többnyire a botrányosan fogalmatlan és a bántóan középszerű teljesítmény között egyensúlyozott, már ha épp nem volt sérült, vagy nem rúgta össze a port Guardiolával – aki olyannyira elkeserítőnek látta korábbi kedvence teljesítményét, hogy Mascheranót és Busquetset is hamarabb vetette be középhátvédben a spanyolnál.
Ősszel ugyan javult valamicskét, de korábbi önmagától azért így is Makó-Jaruzsálem-i távolságra maradt, ami persze akár még elég is lehetett volna egy Dream Team-membershiphez; feltéve, hogy nem Chiellini-, Barzagli-, Hummels- vagy Kompany-szintű tanárok uralják az idei futball-évadot. Így nincs rá jobb szó, mint a botrányos, újra.
Marcelo balbekkben szódával ugyan elmegy, de mivel így Philipp Lahm nem került be, megint csak nem tudunk mást mondani, mint, hogy közröhej a szavazás - de legalább a köbön. A német mindössze cirka hat éve a földkerekség legjobb szélsőhátvédje, mindent tud, amit egy modern bekknek tudnia kell, támad, védekezik, igazi gyalogkakukk a vonal mellett. A Bayern-nel ráadásul idén BL-döntőt játszott, épp Marcelo Real Madridjának testén keresztül a fináléba jutva. Érthetetlen.
Pont, mint egy sorral előtte Xabi Alonso, akire tavasszal még a Real-drukkerek is csak fitymálva legyintgettek, mondván soha nem lesz a régi, öreg, fáradt, és egyébként is, kellene egy normális ütköző a csapatba. Mert Alonso nem az, ezt mindenki tudja, ráadásul lassú és körülményes is, ezernyi gyors kontra hal el rajta. Lehet, hogy sok mindent nyert tavaly, de Pirlóval még egy mondatban említeni is sértő, főleg egy ilyen bántóan gyenge naptári év után – ehhez képest bekerült helyette a FIFA álomcsapatába, innen is gratulálunk.
Xavit annyira szeretem, hogy képtelen vagyok bármi rosszat mondani róla, így csak annyit jegyeznék meg: Guardiola Barcája tavasszal bizony már jobban muzsikált nélküle, mint vele, és az Eb-győztes spanyol válogatott meglehetősen, khm, unalmas játéka is nagyban a karmester kissé szürkébb formájának volt köszönhető. Xavi lelassult, kicsit meg is öregedett, és bár még mindig vannak zseniális dolgai, idén már nem volt olyan magától értetődő helye az álomtizenegyben – én speciel kihagytam volna, de rajta aztán nem fogunk összeveszni.
Mint ahogy Iniestán sem, ha például engem kérdezne valaki, simán azt mondanám, toronymagasan ő volt 2012 legjobb játékosa. Egyszerűen élmény nézni a játékát, úgy ér a labdába, ahogy nagyon kevesen, úgy cselez, hogy az ember hátán végig szalad a hideg és közben gyakorlatilag mindent megnyer éppen aktuális csapatával, amit lehet. Aki szerint nem lő elég gólt, annak sok szeretettel ajánlom Zinedine Zidane első aranylabdás évét 1998-ból, amikor a francia 7 bajnoki góllal a neve mellett kapta meg a focivilág elméletileg legrangosabb elismerését.
Messiről vagy Ronaldóról kár is beszélni, uralják a modern futballt, az egyik született zseni némi hormonkezeléssel felturbózva, a másik pedig egy gép, nincs rá jobb szó. Nyers erő vs. ösztönös fifika, összehasonlíthatatlanok és összemérhetetlenek, mégis az lesz a keresztjük, hogy örökké a másikéhoz viszonyítják a teljesítményüket. Parttalan a vita, nem is mennék bele, ha nem nagy baj.
Falcaóról viszont már lehet érdekeseket írni. Egyrészt ugye vitathatatlan, hogy a jelenkor legjobb klasszikus csatáráról beszélünk, ugyanakkor viszont az is ténykérdés, hogy még sem klub-, sem válogatott szinten nem tudta megmutatni magát a legrangosabb sorozatokban – egyszer sem. A bajnokságban tavaly 24 gólt szórt (ennél Ibrahimovic és van Persie is tudott többet), ősszel viszont nagyon beindult, és többek között mesterhármasok, mesterötösök jóvoltából egyelőre hellyel-közzel tartja a lépést Messivel és Ronaldóval. Nagy kérdés viszont, hogy nála meddig tart ez a forma, egyelőre ugyanis picit megelőlegezett bizalomnak tűnik ez a pozíció; még úgy is, hogy az Európa Ligában rúgott 13 gól azért nem rossz ajánlólevél. Védhető, védhető, de nem az igazi.
Az Év Csapata a hatharom.hu szerint:
Petr Cech (Chelsea FC, cseh, BL-győztes)
Phillip Lahm (Bayern München, német, BL-döntős, Eb-harmadik)
Sergio Ramos (Real Madrid CF, spanyol, spanyol bajnok, Eb-győztes)
Andrea Barzagli (Juventus FC, olasz, olasz bajnok, Eb-második)
Jordi Alba (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Andrea Pirlo (Juventus FC, olasz, olasz bajnok, Eb-második)
Andrés Iniesta (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Cesc Fábregas (Barcelona, spanyol, Király-kupa győztes, Eb-győztes)
Lionel Messi (Barcelona, argentin, Király-kupa győztes, spanyol gólkirály, európai Aranycipős)
Robin v. Persie (Arsenal/Man.Utd, holland, angol gólkirály, európai Bronzcipős)
Cristiano Ronaldo (Real Madrid CF, portugál, spanyol bajnok, Eb-harmadik, európai Ezüstcipős)
Mert mi nem csak a nevekre figyeltünk a mögöttünk hagyott egy évben.
forrás: hatharom.hu