Kovács László 21 évesen vett részt először a világ egyik legkegyetlenebb futóversenyén, a Marathon des Sables-n, és 245 indulóból a 42. helyen ért célba a 240 kilométeres távon a marokkói Szaharában.
Egy évvel később a 19. lett. 2001-ben a gyorskorcsolyázók hagyományos nemzetközi versenyén a 2. helyen végzett 396 kilométert megtéve. Teljesítményét nem elvégezni, de még felsorolni is sok.
A világhírű alaszkai Iditasport viadal 170 kilométeres önellátó kalandversenyén sílécen harmadik, az Iditasport Extreme-en második helyen végzett 600 kilométer sífutásban. 2003-ban már a Yukon Arctic Ultran rajtolt, és megnyerte az 550 kilométeres önellátó futóversenyt, majd egy évvel később az 550 kilométeres sífutást. 2006-ban a Naturaid elnevezésű, 650 kilométeres nonstop kerékpárversenyen harmadikként gördült be a Szaharában. Az elmúlt évek során nyolcszor teljesítette a 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és 42 kilométer futásból álló Vasember (Ironman) triatlon távot. Íjászatban, történelmi szakágban országos bajnok.
A "nagyon zúzdás, tömeges dolog" nem izgatta
A Nógrád megyei Patvarcon élő, ma 38 éves férfi legutóbb Lappföldről tért haza, ahol 400 kilométert tett meg 11 nap alatt 25 Celsius-fokos hidegben, sátor nélkül, hogy eljusson az Inari-tóig. Ezt megelőzően 48 fokos hőségben Jordániában kalandozott egy hétig. Ki ez az ember, és mi ez - kihívás, siker, önigazolás, elvonulás?
Serdülőkorában kalapácsvetéssel kezdte a balassagyarmati születésű Kovács László.
- Nem ment rosszul, voltam válogatott, voltak országos bajnoki helyezéseim, de mint kiderült, nem az én világom a nehézatlétika, bár nagyon jó edzőm volt - idézi fel. - Fábián Gábor mellett meg lehetett tanulni rendesen dolgozni. Nagyon tetszett a triatlon, de utáltam futni. Biciklizni szeretek, az úszással elvagyok. Aztán a futást is megszerettem, először maratonit futottam, aztán a Bécs-Budapest távot egyéniben. Ezután hallottam a szaharai versenyről. Kitűztem egy célt, elértem, és megtaláltam benne valami mást.
Érdekes, amit mond: se szeri, se száma a rövidebb triatlon és duatlon versenyeknek, országúti kerékpárversenyeknek, de őt inkább a hosszú táv izgatta, a "nagyon zúzdás, tömeges dolog nem". Ezért fordult el a triatlontól is, mert nagyon sűrű volt a mezőny.
Az első nagy út a Szaharába vezetett. Támogatók adták össze az útiköltséget, a nevezési díjat. A verseny pikantériája, hogy letétbe kellett tenni az esetleges temetési költséget is.
- Ez valamiért megdobta az ázsióját, emiatt sikerült pénzhez jutnom valójában - jegyzi meg Kovács László.
- A 45. és a 19. helyhez mennyit kellett edzésként futni?
- Rengeteget. Abban az időszakban tulajdonképpen semmi másról nem szólt az életem.
Elneveti magát arra a kérdésre, hogy látta-e a Forrest Gumpot: mint mondja, át tudja élni, bár neki az nagyon amerikai.
- Mi volt a fontos Marokkóban? Hogy ott legyen, nyerjen, megmutasson valamit magának vagy másoknak?
- A nyerésről szó nem lehetett. Az, hogy végig tudjam csinálni. Úgy gondoltam, ha nem sérülök le, akkor célba kell, hogy érjek. A táv leküzdése abszolút nem volt lehetetlen számomra. Először kihívás volt, és a természetközelség is vonzott.
Ott 240 kilométer volt a táv, ehhez képest a "42 kilométer elrepül, a kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint bármelyiknek a víváshoz".
Bár nyolcszoros Vasember, van hiányérzete. Éveken át a Velencei-tónál rendezték meg a négyszeres távú ultra világbajnokságot, ám abban az esztendőben, amikor részt akart venni rajta, és nagyon felkészült rá, pont elmaradt, és azóta sem hirdették meg.
- Lehet, hogy ha azon ott vagyok, elindít engem abba az irányba, de most már nem vágyom ilyenre. Oda kell egy jó csapat, hogy ne vergődés legyen a versenyből, hogy ha krumplis tésztát kívánok éjjel kettőkor futás közben, akkor ott annak kell lennie.
- Van csapata?
- Nincsen.
- És ha krumplis tésztát kíván éjjel kettőkor?
- Akkor nem eszem.
Van a Vasembernek tízszeres távja is, Mexikóban, "lehet, hogy azt még majd valamikor, esetleg tíz év múlva".
Miért tíz év múlva, miért nem jövőre? Azt feleli, hogy most más izgatja.
Csak kívülről tűnnek kamikáze akcióknak
A finnországi, lappföldi út alternatívája volt, hogy Dubaj vagy Szaúd-Arábia oldaláról megközelítse a "sivatagi üres négyzetet", egy ezer négyzetkilométernyi, életidegen vidéket, ahol alig találni oázist.
- Azon át kellene kelni - húzza alá. - Ezt megcsinálták egyébként a húszas években egy óriási expedícióban tevékkel, átmentek keresztben rajta. Engem nagyon izgat, de nem ilyen nagycsoportos, tevés verzióban. Egy bő hónap lenne. Nem jártam utána, mert sikerült a finnországi út, de van ebben az üres négyzetben egy-egy vízlelőhely. Láttam erről egy filmet, üregekben elő-előfordul víz, persze akár húsz méterre is le kell mászni a föld alá. Nehéz precíz térképekhez jutni, ez volt a gond Jordániában is.
- Szóval átkelni rajta, és túlélni.
- Azt feltétlenül. Nem tudom, bennem a halál gondolata nem munkálkodik. Csak másnak, kívülről tűnik úgy, hogy ezek kamikáze akciók.
- Nincs benne a pakliban?
- Nem szoktam ilyenre tervezni.
Szavai szerint Jordániát a válság hozta, konkrétan nem volt nevezési díj.
- Nagyon izgattak az ősi sziklarajzok, az út Arábiai (Thomas Edward) Lawrence nyomában. És ahová 80 ezer forintból el lehet utazni, az abszolút nekem való hely. Fantasztikus az a sivatag, egészen más, mint a Szahara.
Ez volt az első szóló akció, ezt követte a lappföldi. Megerősíti, hogy szereti a magányt, jóllehet nem teljesen kívülálló figura, tud működni csapatban is, például basszusgitárosa volt a legendás balassagyarmati Kinopuskin zenekarnak. Most dorombozik, a hangszert magával vitte Lappföldre is. - Gondoltam, hátha belebotlok valami sámándobos csoportba, aztán ott mondták, hogy nyáron ez előfordulhatna, de februárban nem fogok találni senkit. Magamat szórakoztattam, amíg nem fagyott rá a nyelvem.
- Mi volt nehéz Jordániában vagy Finnországban?
- Hülyén hangzik, de semmi. A hőség vagy a fagy nem probléma, ez hozzáállás kérdése. Jordániában volt majdnem két nap, amikor fogalmam sem volt, hol vagyok. Próbáltam megkeresni a nevezetes helyeket, de a netes kereső koordinátái, amelyekre próbáltam hagyatkozni, közel sem fedik a valóságot. A Vádi Ram sivatag sziklái használhatatlanná tették a navigációt, úgyhogy bár ésszerű lett volna éjszaka is menni, csak napközben közlekedtem. Ott 30-50 kilométerre voltak egymástól lakott területek. Ha lesérülök, el tudtam volna vergődni, ha megmar egy kígyó, akkor tökmindegy.
Jordániában egy interneten talált expedíciószervező volt Kovács László segítsége, ő tudta, hogy mikor hol van, bár nem biztos, hogy három nap hallgatás után megtalálták volna.
- Ott nagyon el lehet veszni, iszonyú zegzugos vidék, és belementem érdekes dolgokba. Vannak olyan sziklahasadékok, amelyeken alig férni át hátizsákostól. Én bementem, és felfedeztem. Mintha nem is ezen a világon járnánk, olyan helyszínek vannak. Ha ott esem le vagy tűnök el, akkor elég zűrös lett volna megtalálni. Szerintem mindig tudom, hol a határ.
Azt mondták, vagy visszajön másnap, vagy eltűnik
És hogy került Patvarcról Lappföldre, hogy Rovaniemiből, a Mikulás hazájából indulva eljusson az Inari-tóhoz?
- A gondolat megszületik, az anyagi rész összeáll, a felszerelés is, bár nagyon zűrösen. Kellett a veszprémi finn-magyar társaság segítsége. Az ottani elnök egy kilenc éve kinn élő magyar nő, a férje békefenntartó katona volt. Nagyon rossz időpontban mentem, szélsőséges volt az időjárás. Korábban februárban voltam Kanadában és Alaszkában is, itt az volt a gond, hogy iszonyú nagy hó esett hirtelen. Ez meg is hiúsította az eredeti tervemet, mert 500 kilométeres távra gondoltam egy másik útvonalon. Ők előtte már írták, hogy amit elterveztem, nem fog működni, de nem akartam később menni, mert akkor már túl sokat van világos, és melegszik az idő. Ajánlották a motoros szános útvonalat. Kaptam sílécet, hótalpat, expedíciós bobot, amelyben a holmimat húztam magam után. A finn fél - a magyar oldal kivételével - elpártolt mellőlem, nem értették az út miértjét: minden falu körül kivilágított sífutó pálya van, lehet kirándulni, de ezt minek csinálni? Máshogy gondolkodnak. Náluk mindenek előtt áll a biztonság. Ki lehet menni télvíz idején, de hárman-négyen, és előre bejelentjük az útvonalat. Azt mondták, vagy visszajövök másnap, vagy eltűnök, az, hogy ezt végigcsinálom, senkiben fel sem merült.
Összesen több mint 400 kilométert tett meg, egyedüli látogatóként megnézte az aranymosás történetét megjelenítő Aranyfalut is. A 11 napos úton északnak ment felfelé a tóhoz, onnan visszabuszozott. A súly miatt sátrat nem vitt, számított rá, hogy tud szélvédett hóüregeket csinálni alvóhelynek.
- Ez nem működött. Tömöríthetetlen volt a hó, hiába ugráltam rajta a hótalppal. Ruhában, dzsekiben, hálózsákban aludtam. Vittem egy halom ennivalót, levesport, tésztát, kétszersülteket, nyers lazacot, sajtot, zabszeleteket, benzinfőzőt. Elemlámpát is, de azt csak végszükségben használom. Működött a mobiltelefon, arról a segítő házaspár kérésére esténként sms-t küldtem a pozíciómról. Ez valójában nem sokat ér, elvégre 40-50 kilométert haladtam egy nap.
- Fázott?
- Persze, de mindig kevés holmit használok. Amíg versenyeztem, az igazolóponton legalább meg tudtam szárítani a ruhámat. Itt mentem a nedves ruhában, ha megálltam, akkor elkezdtem fázni. Nagyon. Szükség esetén kivettem a hálózsákot, hogy abba bújjak bele, vagy felvettem egy polárt. Szerencsére mínusz 30 Celsius-fok alá nem ment éjszaka a hőmérséklet, nappal mínusz 10-25 között volt. Alaszkában aludtam 40-45 fokban is.
Ha magadra maradsz, helyre tudsz tenni dolgokat
Kovács László jógázik, azt állítja, hogy a légző gyakorlatok a hidegben is segítenek.
Találkozott sarki rókával, farkasokkal, hófajddal. Különösen az utóbbi teheti izgalmasabbá az éjszakákat, mert a hófehér madár hirtelen két méterre az ember előtt csap fel.
Nem kizárt, hogy a farkasok támadnak, de szavai szerint "amíg sok a lábnyom, az jó, a falkának nem izgalmas préda az ember". A kitaszított vagy kiöregedett, egyedül kószáló egyedek persze ráfanyalodhatnak, de ilyenekkel nem találkozott Kovács László, aki északon egyetlen állattól tart, a jávorszarvastól.
- Egyedül jár, 600-700 kiló, és kiszámíthatatlan, olyan szeszélyes, mint egy nő - húzza alá. - Lappföldön csak a nyomait láttam. Ha kellőképpen bozótos a terület, ott ki lehet cselezni, mert sután mozog.
- És akkor a nagy kérdés: miért csinálja mindezt? - Ez nagyon érdekes. Ha magadra maradsz, helyre tudsz tenni dolgokat, bizonyos szempontból nagyon hasznos. Van némi hasonlóság a zarándokutakkal, de ott a magányodat nem tudod megélni. Van egy kettős énem, amit én magam is útközben fedeztem fel valahol. Ha kimegyek, teljesen el tudom hagyni az itteni dolgaimat. Itthon se vagyok pörgős ember, de ott nagyon le tudok lassulni. Végtelen békém van. A kanadai utamon még volt bennem félelem, most már nincs. Imádom, hogy megyek a sötétben, és fogalmam sincs, hogy lejtő vagy mi fog következni. Vonz, érdekel, és nem az van bennem, hogy várjuk meg, amíg felkel a nap. Egyre inkább megszokom ezt a primitív életmódot, egyre kevésbé zavarnak a körülmények. Most már jobban kezelem, de nehéz a visszaállás, amikor a nagy nyugodt fehérségből megérkezem a szürke Budapestre. Az Inari-tónál már tízvalahány kilométerről látszott az Inari nevű falu, amelyet el akartam érni. Ott a cél, mennél felé lendületesen, de valójában már nem akarod elérni, mert azzal véget ér az álom... Nem azt éreztem, hogy hurrá, hanem hogy vissza kell fordulni. A családom ezt megérti.
Kovács Lászlót extrémsportolóként emlegetik, de a beszélgetés végére ezt már nem találom pontos elnevezésnek. Neki meg a gördeszkások, BMX-esek ugranak be erre a kifejezésre. Nemrég megkeresték az ultra távfutókról szóló könyvhöz, de annak sem tartja magát. Végül nagy nevetések közben abban maradunk, hogy nincs rá szó, mi is ő.
- Olyan megfoghatatlan, nem? Sportnak sport. Nem versenysport, így nincs neve. Nem tudom. Én élvezem. Nekem mindegy, hogy van neve vagy nincs - magyarázza.
A versenyek, erőpróbák, a vasemberi megmérettetések - mind az idevezető út. A cél valójában Jordánia, Lappföld, az üres négyzet, és majd a dzsungelek.
